Ma is láttalak. A véleményem azóta sem változott.
Utálom ezt a gyereket. Fogalmam sincs, ki ez, anonymus irkál nekem. Eleinte nem figyeltem rá, mert gondoltam egy idióta hülyéskedik velem, de aztán olyan dolgokról is írt, amit elvileg látott a suliban. És amik igazak voltak. Pontos időket írt, mikor és hol látott, ami teljesen megfelelt az igazságnak. Mindig elolvastam amit írt, de nem kellett volna. Kezdtem egyre komolyabban venni, és el is gondolkoztam rajtuk. És igaza volt. Így önbizalmam lassan, de biztosan süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre. Én pedig elvesztem. A félig teli poharat kezdtem félig üresnek látni, és olyan dolgokon gondolkoztam el, mint az előtt soha. Láttam dolgokat, amiket eddig nem, például mindig amikor valaki odasúgott valakinek valamit, biztosra tudtam, hogy rólam beszélnek. Minden pillantásban, amit kaptam, láttam a megvetést.
Kimentem az utcára, és figyeltem, ahogyan elhaladnak az autók, miközben én azon gondolkoztam, hogy ki szeretnék ugrani az egyik elé. Egyre többször voltak rémálmaim, de mindegy, hogy nyitva volt a szemem, vagy csukva, mindig ugyanazt a sötétséget láttam. Már azon is elgondolkoztam, hogy mit gondolnának a többiek a halálomról. Ha egyik pillanatról a másikra csak úgy eltűnnék az életükből. Kinek hiányoznék? Valószínűleg senkinek.
Szerettem egyedül lenni. Akkor legalább senki nem mondta, hogy hogy nézek ki. Kivéve Mr. Anonymus, aki előszeretettel ecsetelte a hátrányaimat. Hány olyan levelet küldött, amiben ezerszer állt egyetlen szó. Ronda. És teljesen igaza is van. Semmi különleges nincs bennem, sőt, pont hogy negatív tulajdonságaim vannak. Unalmas, átlagos, barna hajam van, a szemem is rossz, tehát szemüveget kell hordanom. Nem sportolok semmit, ezért nincs is jó alakom, vastagak a combjaim, nagy a hasam, és kezdek egyre többet hízni. És lapos vagyok. Ez a legrosszabb az egészben. Nekem vannak az egész osztályban (ha nem iskolában) a legkisebb melleim, és nincs olyan ruha, amivel ezt tökéletesen el tudnám takarni. És amikor beszélgettem valakivel, és a szemkontaktust megtörve a mellkasomra nézett, iszonyatosan fájt, és nemegyszer történt ilyen. Manapság ez lehet a legrosszabb, hogy valaki lapos. És én az vagyok. És valószínűleg nem is fog nagyon többet nőni, mert anyunak is ilyen, mint nekem.
Azóta naponta háromszor, de néha többször is a mérlegre álltam. Néha vacsora után is megnéztem, szedtem-e föl súlyt. És amikor láttam, hogy igen, egész nap nem ettem. Úgyis mindegy. Had éhezzek. Van, ami sokkal jobban fáj.
Úgy éreztem magam, mint egy gödörben. Körülöttem minden sötét, és nem tudok kijutni innen. Pedig láttam a fényt, hallottam a vidám hangokat, de egyszerűen nem értem el. Minden lökés még mélyebbre taszított, és én zuhantam, zuhantam a feneketlen gödörben.
Nem egyszer írta az a valaki, hogy legjobb lenne, ha fölakasztanám magam.
És én arra gondoltam, hogy nem is rossz ötlet. Csakhogy én egyszerűbb utat választanék. Bekapni tíz gyógyszert egyszerre, az sokkal egyszerűbb. És gyorsabb.
De a legjobb mégis az volt, amikor fogtam a késem, és elkezdtem karcolgatni vele a bőröm. Aztán kicsit élesebben nyomtam oda.
Egy vágás... kettő... három... négy... és már fogalmam sem volt, mit csinálok. Egyszerűen csináltam.
Nem véletlenül húztam mindig hosszú ujjút. Az volt a legjobb módja annak, hogy eltakarjam sebeimet, és hogy senki ne vegye észre, hogy bármi bajom van.
Sokszor nézegettem a karomat, az össze-vissza vágásokat. És tetszett, amit látok. Hogy miért, azt nem tudom. Egyszerűen jól esett.
Egy pillanat alatt véget vethettem volna az egésznek. Néha csak egy lépés, és mindennek vége. Csak éppen a jó helyen kell állni.
Minden reggel amikor felébredtem, elgondolkoztam azon, hogy meg akarok halni. Minden este, amikor lefeküdtem aludni, azon gondolkoztam, miért nem tettem meg.
Úgy érzem magam, mintha egy burok venne körül. A suliban mindenki barátnőkkel volt, mindenki nevetgélt, mindenki boldog volt... Egyedül én járkáltam magamba roskadva a folyosókon, és gondolkodtam el az élet értelmén.
Senkit nem érdekelt, mit történik velem. Senkit.
Na jó, Ilhoon egyszer megkérdezte, mi van velem, és hogy jól vagyok-e.
Én? Hát persze, hogy jól vagyok. Miért ne lennék jól? Minden a legnagyobb rendben van.
Kívülről mosolygok. Belül éppen kettészakadok.
Még a szüleim sem vettek észre semmit belőle. Igaz, nem is szoktam találkozni velük, mert már saját lakásom van, de azóta egyszer sem hívtak, egyszer sem látogattak meg, egyszer sem kerestek.
A csengő hangja mélyen a szívembe hasított.
De nem érdekelt. Nem megyek ki. A napom már csak rosszabb lehet, kint is biztos csak azért áll valaki, hogy a szemembe köpje, hogy ronda vagyok. Lapos vagyok. Hülye vagyok. Tehetségtelen vagyok. Semmire nem vagyok jó. Senki nem is szeret. De köszönöm, ezeket már tudom. Nem kell senkinek felvilágosítania.
Már kezdett türelmetlenné válni a vendégem. De nem mentem ki. Csak hagyta volna abba.
- Én vagyok az - hallottam Ilhoon kiabálását. - Itthon vagy?
- Nem - kiabáltam vissza. - Hagyj egyedül!
- Kérlek! Nyiss ajtót.
- Nem.
- Jó. Én addig fogok itt várni, amíg ajtót nem nyitsz - közölte.
Nem érdekelt. Miért nem fogják föl az emberek, hogy nekem egyedül a legjobb? Senki nem értette. Engem senki nem értett meg. Néha még én magam sem értettem, mit is akarok. Nem tudtam, ki vagyok. Elvesztem.
De hirtelen olyasmit éreztem, amit régóta. Kíváncsiságot. Az ajtó felé néztem, és azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg itt van-e még. Az ajtóhoz lopakodtam, és fülemet odatapasztottam. Igen, itt volt.
- Nem vagyok kíváncsi rá, mit akarsz, jó? - mondtam halkan. Biztos hallotta.
- Engedj be.
- Nem.
- Kérlek.
A kulcsra néztem. Nem tudom miért tettem, de odanyúltam, és lassan elfordítottam. Ilhoon azonnal ki is használta a helyzetet, és belépett. Ott ültem a földön, teljesen magamba roskadva, mint mindig.
- Sírtál? - hajolt kicsit közelebb.
Igen, sírtam. Újabban ez a hobbim. Fogalmam sincs honnan, de mindig jöttek. Néha lejutottak a nyakamig, de néha előbb letöröltem őket. Vagy direkt úgy hajoltam, hogy a könnyeim rácsöppenjenek sebeimre, és összefolyjanak a vérrel.
- Miért van ilyen sötét itt nálad? - kérdezte, majd az ablakomhoz lépett, és széthúzta a függönyöket. Kezemet arcom elé kaptam, hogy védjenek a vakító fénytől.
- Na így már jobb - mondta. Körbenézett apró lakásomon, aztán megakadt a pillantása az asztalon heverő pengén. Ledöbbent. De nagyon.
Leereszkedett mellém, megfogta a karom, és fölhúzta rajta a pulcsim ujját, így szemei elé tárultak a vágásaim.
- Miért? - kérdezte. De nem válaszoltam. Nem volt erőm hozzá. - Tisztára lefogytál. Miért nem eszel?
Még mindig nem volt erőm válaszolni. Nem fogok neki hosszú magyarázkodásba kezdeni, hogy mit miért teszek. Úgysem értené meg. Senki nem érti meg.
- Figyelj rám, Em. - Furcsa volt hallanom a nevemet. Főleg a becenevem. - Nem tudom, mi a baj, de nagyon szeretném, ha... ha összekapnád magad.
Mintha csak a tanárokat hallanám. "Tanulj rendesen, folytonosan romlik az átlagod." "Nem vagy te egy buta lány, de mostanában nagyon leeresztettél." "Kapd össze magad." "Szedd össze magad." Utáltam, ha parancsolgatnak. És ez sem hangzott másképp.
- Menj el - mondtam neki. - Nincs szükségem a tanácsaidra. Azt csinálok, amit akarok. Nem szólhatsz bele. Az én életem, az én döntéseim.
- Elrontod magad - szólt kétségbeesetten.
- Fogd be! - kiabáltam, füleimre tapasztottam a tenyerem, és szorosan behunytam a szemem. Nem akartam hallani, amit mond. - Miért nem vagy képes felfogni, hogy egyedül akarok lenni!?
Kilestem a szempilláim közül, hogy mit reagál erre. Egy ideig csak nézett a szemembe, aztán fölállt, és elment. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel.
Eléggé kifáradtam ebben a vitában. Rég nem beszéltem ilyen sokat. Úgyhogy visszamentem a kanapéra, és magamra húztam a takarót.
És akkor jöhetnek a rémálmok.
Érdekes módon nem jöttek. Már jó ideje nem volt ilyen, ami eléggé meg is lepett. Mindig is szerettem aludni, addig legalább el tudtam rugaszkodni az itteni világból. Nem éreztem semmit, és teljesen hétköznapi dolog volt. Normális dolog. De amióta álmaimban is követtek, amióta a saját sikítozásomra ébredtem, azóta mindent utáltam az életemben. Mindent.
Utáltam az utcán járkálni, és a sok boldogságot látni, mert tudtam, hogy mind hazugság. Egyedül akkor merészkedtem ki, amikor esett. Amikor zuhogott. Olyankor kiálltam az esőbe, hagytam, hogy a könnyeim és az esőcseppek összefolyjanak, és halkan földet érjenek.
Zenét se hallgattam. Egy ideig segített, de meguntam őket. Mindet.
Az iskolában is próbáltam kizárni a külvilágot. Zavart a sok mosolygás, a sok vidámság. Nekem még rosszabb kedvem lett csak tőle. A tanárra is néha figyeltem, néha nem. Sokszor úgy éreztem, semmi nem tud érdekelni ezen a világon. De tényleg semmi.
Hazafelé sétálva azon gondolkoztam, mit csináljak délután. Egyértelmű. Megmérem magam a mérlegen, ha híztam, akkor ma nem eszem többet. Lehet, hogy ha edzenék, hamarabb fogynék, de egyszerűen nem vagyok képes a mozgásra. Úgyhogy inkább megvonom magamtól a táplálékot. Aztán leülök a kanapémra, és előveszem a pengémet. Először csak simogatni fogom vele a bőröm, aztán tovább játszadozom vele.
A lakásomba érve megijedtem. Miért van ilyen világos? Miért nincs behúzva a függöny? Tegnap, miután Ilhoon elment, gondosan visszahúztam őket, hogy ne jöjjön be fény. Az is csak a boldogságra emlékeztetett, és én köszönöm szépen, de nem kérek belőle.
A következő utam a fürdőbe vezetett. Odamentem a mérlegemhez, de amikor megláttam, kisebb sokkot kaptam.
Valaki írt rá. Azonnal tudtam kicsoda. De mielőtt bármit tehettem volna, elolvastam, mi volt odaírva. Próbáltam felfogni, mit is jelent, de ahogy eljutott agyamig, megráztam a fejem. Nem. Nem akartam ilyenre gondolni. Ha megtalálom Ilhoont, esküszöm, kinyírom. Miért csinál ilyet? Azt hiszi, jobb kedvem lesz tőle? Hát nem.
Máshol is hagyott nyomot? Vagy csak a mérlegemen? Bementem a hálószobámba, ahol meg is láttam valamit az ágyamon. Egy képet. De amint megláttam, fordultam is vissza. Túl színes volt. Ráadásul ott volt az a szó, hogy happy, amitől felfordult a gyomrom.
Idegességemben leültem a gépem elé, és megnéztem az e-mailjeimet. Hátha ma is kaptam valami szép üzenetet. Most szükségem volt rá, hogy rájöjjek, azok a dolgok, amiket Ilhoon itt hagyott, semmit sem érnek.
Nem jött üzenetem. Nem baj, gondoltam, elolvasom az előző írásait.
Gyorsan kattintgattam az egérrel, de fogalmam sem volt, mi történt. Kerek szemmel néztem a képernyőre.
Eltűntek az üzeneteim.
- Én voltam - szólalt meg mögöttem valaki. Ijedtemben azonnal fölpattantam, és ránéztem Ilhoonra. - Rájöttem, mi a problémád okozója. És úgy döntöttem, hogy nincs szükséged rájuk. Szeretném, ha visszatérne a régi éned.
- Miért? - fakadtam ki. - Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok, és mit nem! Nem volt jogod hozzá!
- Jót fog tenni.
- Nem fog - mondtam, majd elsírtam magam. Gyenge voltam, a földre rogytam.
- Segítek neked visszatérni. Segítek látni újra a szép dolgokat - biztatott.
- Irtózom tőlük. Gyűlölöm a boldogságot. Meg akarok halni - közöltem hirtelen. Most már biztos voltam benne. Eddig mindig visszatartott valami. Talán azokra az e-mailekre voltam kíváncsi.
- Miért törölted őket? - zokogtam a tenyerembe.
- Te pedig miért hallgattál rá? Azt se tudod, ki irkált, és hogy miért. Olyan emberek véleménye számítson, akik ismernek. Én ismerlek. Kiskorod óta. És sokkal többet érsz annál, mint sem hogy ilyen hamar eldobd magadtól az életed.
- Minden sokkal egyszerűbb lenne a mennyben. Biztos a mennybe kerülök. Itt a földön a pokolban éltem, akkor ott fönt biztosan a jobb helyre kerülök....
- Ne gondolkozz így - rázta a fejét. - Figyelj - mondta, és közelebb jött hozzám. Leguggolt mellém, lefejtette arcomról ujjaim, és mélyen a szemembe nézett. - Meghalni nagyon könnyű. Próbálj inkább életben maradni, jó?
- Mondj legalább egy okot, hogy miért!
- Mert hiányoznál.
- Hazudsz.
- Esküszöm. Nagyon hiányoznál. De nagyon-nagyon. Nem akarom, hogy itt hagyj - mondta őszintén, majd megölelt.
Valami furcsát éreztem. Szeretetet. Ez annyira ledöbbentett, hogy még a könnycsatornáim is elhaltak.
- Kérlek. Segítek kijutni a nehéz helyzetből, csak ne csináld ezt. Fontos vagy nekem.
Össze-vissza kavarogtak bennem az érzések. Megzavarodtam. Túl hirtelen jött ez a törődés.
Amikor elváltunk, lehajtottam a fejem.
- Ne haragudj, de azt hiszem, túl mélyen vagyok a gödörben. Innen nem tudok csak úgy fölkelni.
- És mit szólnál, ha föntről a lyukból egy kéz nyúlna érted? Elkapnád?
- Attól függ, kié.
- Az enyém. Engednéd, hogy visszaformáljalak a régi éneddé? Úgy szerettelek mosolyogni látni. Segítek neked.
- Akkor... nem tudom. Talán.
Ilhoon fölállt, majd odanyújtotta a kezeit. Én készségesen elfogadtam, és hagytam, hogy fölhúzzon.
Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy hagytam, hogy kihúzzon a sötét lyukból.
És akkor megláttam a fényességet, ezzel együtt... a reményt.
ez.. nagyon aranyos :"3
VálaszTörlésHuhh..mikor végig olvastam...nagyon elgondolkodtatott az életen^^ nagyon jó lett,köszönöm, hogy megmutattad nekem:)
VálaszTörlés