If we ever meet again

- Biztos, hogy jó helyen járunk? – kérdeztem bizonytalanul.

- Igen, biztos. Jártam én már itt – magyarázta, miközben felnézett a nagy házra.

- Hát jó, akkor menjünk.

Hana benyitott a kiskapun, majd magabiztosan tipegett végig magassarkújában a bejárathoz vezető ösvényen, én pedig csendben követtem. Nem sok kedvem fűlött ehhez a házibulihoz, de Hana már érkezésem előtt megígérte a többieknek, hogy eljön, így nem volt más választásom. Végig azt bizonygatta, milyen jó lesz. Persze hogy jó lesz – neki, de nekem kevésbé. Ugyan mit kezdjek én egy halom ismeretlen között.

Csengetés nélkül benyitott az ajtón, majd elkiáltotta magát, hogy „Megjöttünk!”. Ő eléggé társasági lény, ellentétben velem, és ez azonnal látszott is. Odament emberekhez, köszönt, és beszélgetésbe elegyedett velük, miközben én csendben követtem mindenhová, és szerényen álltam mögötte. Már az első percekben láttam, hogy ez nem az én világom. De bizonygattam magamat, hogy majd csak túlélem valahogy.

Ha jól értesültem, a házigazda egy Kwangmin nevezetű egyén volt, de hogy ő pontosan kicsoda, azt már elfelejtettem. Mindenesetre abból a körülbelül húsz főből, akik ma este itt megjelentek, mindenkit jól ismert, és be is mutatott nekik, de egy perc elteltével már egy névre sem emlékeztem. De szerencsére sosem lettem egyedül hagyva, Hana végig ott volt velem, és magyarázta, hogy ki kicsoda, ki kinek a barátja/barátnője, és hogy ő maga kivel járt már. Ebből kettő volt a bulin, az egyiket ráadásul kerülte.

Egészen jól elvoltam így addig, amíg Hana el nem döntötte, hogy ő is beáll táncolni. Én ebből nem kértem, ezért nem követtem a nappaliba, hanem inkább a konyhaasztalhoz ültem, és onnan figyeltem. Ez nem volt nehéz, ugyanis a két helyiség egybe nyílt. Viszont most már kezdtem unatkozni, de nem sokat tehettem ellene. A karórámra néztem, és szomorúan vettem tudomásul, hogy csak egy fél órája tartózkodtunk itt. Felkönyököltem az asztalra, nekitámasztottam a tenyeremnek a fejem, és csak néztem ki a fejemből. Miután ezt is meguntam, felálltam, és odamentem a pulthoz, amin mindenféle ital sorakozott. Szerettem volna inni valamit, de nem tudtam, melyikben nincs alkohol. Vagy egyáltalán van-e olyan, amelyikben nincs. Sorra nézegettem az üvegeket, de a Jack Daniel’s-en kívül egyiket sem ismertem. Fogtam egy poharat, és végül egy szimpatikusnak tűnőből töltöttem magamnak. Megkóstoltam, de azonnal csípni kezdte a torkomat, úgyhogy inkább otthagytam. Páran mászkáltak csak körülöttem, de azért az egyik lányt megszólítottam, hogy merre találok vizet.

- A hűtőben – biccentett a konyha sarkába. Megköszöntem, és azonnal oda is mentem. Szerencsére hamar megtaláltam, így amikor visszasétáltam a pulthoz, azzal töltöttem tele a poharam. Nekidőltem a falapnak, és a többiek felé néztem. Úgy tűnt, elkezdtek karaokézni, ugyanis valami egészen hamis dallamok ütötték meg a fülem.

Teljesen el voltam merülve a gondolataimban, amikor egyszer csak egy srác állt meg előttem. Először azt hittem, hogy ő is csak inni szeretne valamit, de egyenesen engem nézett. Kérdőn pillantottam szemeibe.

- Hát te ki vagy? – kérdezte.

- Ara – válaszoltam a lehető legrövidebben.

- Kicsit bővebben…?

- Hana unokatestvére.

- Á, értem – bólogatott. Gondolom őt már ismerte, így engem sem volt már nehéz behatárolni. – Én Jeongmin vagyok. – Erre nem nagyon tudtam mit válaszolni, ezért folytatta. – Na és mit csinál egy magadfajta lány egy ilyen helyen?

- Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza.

- Hát… Nem tűnsz valami bulizós csajnak – mondta. Próbálta úgy mondani, hogy ne bántson meg, de ez tényleg látszódott rajtam, tekintve, hogy farmerban, pulcsiban, leengedett hajjal és smink nélkül álltam előtte. Hiába próbált meg Hana rávenni, hogy húzzam fel az egyik szoknyáját, vagy legalább hadd húzza ki a szemem, nem hagytam magam.

- Hát nem.

Fölvonta a fél szemöldökét. Valószínűleg zavarta, hogy ilyen szűkszavúan válaszolok. Pedig nem voltam goromba, sőt, próbáltam kedvesen mosolyogni, csak nem éppen az én területem a bájcsevegés.

- És akkor miért vagy itt? – Úgy tűnik eléggé érdekeltem ahhoz, hogy tovább kérdezősködjön.

- Azért, mert jöttem meglátogatni, és elhozott ide – magyaráztam.

- Szóval nem idevalósi vagy? – következtetett.

- Nem, én délen lakom egy kisvárosban. De nem is bírnám ki, ha itt kéne laknom. Nem szeretem ezt a nagyvárosi nyüzsgést – közöltem.

- Én meg egy kisebb városban nem bírnám ki – mosolygott. - Halálra unnám magam.

- Ezért van az, hogy mindig én jövök fel hozzá, és nem fordítva.

Egy ideig csendben figyelt, majd ő is nekidőlt a pultnak.

- Szóval Hana unokatesója vagy. Erre soha az életben nem jöttem volna rá – rázta a fejét még mindig az arcomat vizslatva. Ezen a kijelentésén egyáltalán nem csodálkoztam.

- Hát igen, kicsit sem nem hasonlítunk egymásra. De mégis olyan, mintha legjobb barátnők lennénk. Csak sajnos nagy a távolság, és eléggé ritkán találkozunk – meséltem neki.

- És akkor te most gondoltál egyet, és fölutaztál?

- Aha – vontam vállat.

- Nem semmi – mondta, bár valószínűleg csak azért, hogy kitöltse a csöndet. – Mit iszol? – váltott témát, és a kezemben szorongatott pohárra kapta a tekintetét.

- Vizet – válaszoltam, mire hangosan felnevetett.

- Te tényleg nem ide való vagy. – Megvontam a vállam.

- Nem is szabad akaratomból vagyok itt – vágtam vissza.

- De azért jól érzed itt magad?

- Igen.

Összevont szemöldökökkel nézett rám. Valószínűleg azon gondolkodott, hogy komolyan gondolom-e, vagy csak az illem kedvéért válaszoltam ezt. Őszintén szólva, most, hogy már volt kivel társalognom, tényleg nem éreztem rosszul magam.

Már nyitotta a száját, hogy újabb kérdést tegyen fel, de hirtelen hátrakapta a fejét, mert valaki nevén szólította.

- Majd még beszélünk – mosolygott rám kedvesen, aztán megfordult, és elment. Távolodó alakját figyelve jutott csak eszembe, hogy semmit nem tudok róla, a nevét kivéve. De még eléggé korán volt, ezért bíztam benne, hogy fogunk még találkozni.

Csak pár percig ücsörögtem megint egyedül, utána Hana keresett meg, és izgatottan közölte velem, hogy felelsz vagy merszezünk. A nappaliba húzott maga után, de én nem ültem be a körbe, mert nem akartam játszani, hanem inkább a körön kívül, pontosabban Hana mögött ültem le törökülésben, hátamat pedig nekidöntöttem a mögöttem lévő szekrénynek. Nem én voltam az egyedüli, aki csak távolról figyelte az eseményeket, így nem is volt annyira kínos. És körülbelül velem szemben foglalt helyet az a fiú is, akivel az előbb beszélgettem. Ahogy figyeltem, eléggé központi személynek tűnt.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy bámulom. És így, jobban megnézve rájöttem, hogy nagyon helyes. Igaz, sok jóképű fiú volt itt a bulin, de ő mintha mégiscsak más lett volna, mint a többi. Vagy csak én beszéltem be magamnak, mert ő volt az egyetlen, aki leállt velem beszélgetni. Egyszer találkozott csak a pillantásunk, akkor viszont azonnal elkaptam a tekintetem.

A játékot még én is élveztem, de utólag örültem, hogy nem szálltam be, ugyanis eléggé perverz alakokkal voltam körülvéve. És ebbe az unokatestvérem is beletartozott. Ő is rendesen vállalta a feladatokat, egyáltalán nem szégyenlősködött.

Amikor már azt hittem, semmi váratlan nem érhet, mégis megtörtént. Ugyanis én is be lettem vonva a játékba. Pontosabban minden egyes lány, aki a szobában tartózkodott. A feladatot pedig nem más kapta, mint Jeongmin, és csupán annyi volt a dolga, hogy az összes lánynak egy szájra puszit adjon. Végig kapkodtam a fejem, amikor megbeszélték, mi a dolga, ő pedig úgy tett, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb feladata.

A lányok mind fölálltak, én azonban még a földön ültem, nem voltam biztos benne, hogy engem is be akarnak-e venni, de amikor Hana felhúzott a földről, ez a problémám megoldódott. Egymás mellé álltunk, egy szép hosszú sort alkotva. Én eléggé a vége felé voltam, balra tőlem már csak ketten álltak.

Jeongmin elkezdte az elsőnél. Mindegyik lánynál mindössze egy-két másodpercet időzött, tényleg csak egy gyors puszit adott a szájukra. Ahogy kezdett egyre közelebb érni, én már egyáltalán nem voltam nyugodt, az ujjaimat morzsolgattam és attól féltem, hogy a többiek észreveszik, mennyire izgatott vagyok. Az igazat megvallva, még sosem csókolóztam senkivel, így megduplázódott az izgalmam. Ráadásul pont Ővele…

Egyre közelebb ért, amit a gyomrom egy olyan furcsa remegéssel reagált le, amilyet még nem is éreztem. Pár pillanat múlva pedig már előttem állt. Egy másodperc ereéig a szemembe nézett, és közelebb hajolt. Fogalmam sem volt, hogyan kéne normálisan reagálnom, így én is kicsit közelebb hajoltam, és a szememet is lehunytam, ahogyan az a csókoknál való. Aztán végre összeértek ajkaink. Úgy éreztem, sokkal több ideig tartja ott a száját, mint a többieknél, és ez be is bizonyosodott, amikor megéreztem, hogy rendesen elkezdett csókolni. Mozdulni nem tudtam döbbenetemben, főleg hogy karjai derekam köré fonódtak, ezáltal közelebb húzva magához.

Hangos füttyögés és nevetés csapta meg a fülemet, és abban a pillanatban el is vált tőlem.

- Nálad ez a szájra puszi? – kérdezte röhögve az egyik srác, mire Jeongmin félig hátrafordult.

- A különleges vendégekkel egyedien kell bánni – magyarázta ki magát arra célozva, hogy nem tartozom a csapatba. Próbált lazának tűnni, de közelebbről megfigyelve úgy tűnt, zavarban van. Nekem is eléggé égett a fejem, szinte mindenki engem figyelt, hogy miért részesültem ilyen különleges fogadatásban.

- Persze, ez nem ér – nyavalygott a mellettem lévő lány. Természetesen utána ő is megkapta a puszit a szájára, de ez megint nem tartott tovább egy másodpercnél.

Amikor visszaültek a körbe, próbáltam rendesen viselkedni és nem kimutatni, mennyire kellemetlen helyzetben vagyok. Ezzel együtt azt sem szerettem volna, ha látják, mennyire fel vagyok dobva a csóktól. Továbbra sem szálltam be a játékba, még mindig csak nézőként működtem. Bár most már az sem nagyon ment, ugyanis végig a gondolataimmal voltam elfoglalva. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, mert nem értettem, mi volt ez az előbbi jelenet.

A felelsz vagy mersz úgy fejeződött be, hogy egy másik lány, aki ugyancsak néző volt, elaludt, és eldöntötték, hogy tejszínhabot, vagy valami hasonló dolgot kéne kenni az arcára. Mindenestre a nép oszlásnak indult, és mindenki mással kezdett el foglalkozni. Én továbbra is maradtam az eredeti helyemen, mert ott jól éreztem magam.

Pár perc múlva helyet foglalt mellettem Jeongmin.

- Nem zavarok, ugye? – kérdezte egy észvesztően helyes mosoly kíséretében.

- Ugyan miben zavarnál? – kérdeztem, és közben nekem is felfelé görbült a szám sarka.

- Az unatkozásban.

- Nyugodtan zavarhatsz – biztosítottam. Sikerült megint zavarba hoznia, pedig nem csinált mást, csak ott ült mellettem, és kicsit közelebb hajolt hozzám, hogy a hangzavarban is megértsük egymást.

- Akkor jó. Azt szerettem volna, hogy ezt az előbbit… Szóval ezt sajnálom – mondta komolyan, miközben mélyen a szemembe nézett.

- Miért? – kérdeztem vissza.

- Hát mert… Nem tudom. Gondolom nem nagyon örültél neki.

- De. Rendben volt. Élveztem is. Mármint úgy értem, nem zavart – hadováltam össze-vissza. Nem voltam képes egy normális mondatot kinyögni.

- Hát jó – mosolygott. – Csak utána úgy tűnt, mintha nem lettél volna oda érte.

- Miért, a te csókjaidért oda kell lenni? – kérdeztem kissé gorombán. Kezdett beigazolódni korábbi sejtésem, hogy egy eléggé nagyképű fiúról van szó.

- Nem, nem úgy értem – kezdett el azonnal mentegetőzni. – Akkor inkább úgy fogalmazok, hogy olyan volt, mintha rosszul esett volna.

- Pedig nem – feleltem, és reméltem, hogy végre témát váltunk.

- Zavarban vagy? – húzódott mosolyra a szája. Valószínűleg az átlagnál pirosabb volt az arcszínem.

- Nem, csak nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen nőcsábászok, mint te vesznek körül. Vagyis ahhoz hozzá vagyok szokva, csak ahhoz nem, hogy érdekeljem is őket.

- Nőcsábász? Én? – elnevette magát. – Tetszik, hogy ezt gondolod, de egyáltalán nem vagyok az. Eddig csak egy barátnőm volt, és vele sem tartott túl sokáig a dolog.

- Ja, igen, bocs. Te az egy éjszakás kalandok mestere vagy, ugye? – kérdeztem poénkodva.

- Hát persze – mosolygott, de láttam, hogy ő is csak hülyéskedik. – Te sem kellenél másra, ne hogy azt hidd.

- Pedig általában taszítom az ilyen fazonokat.

- Gondolom nem vagy egy nagymenő a suliban.

- Viccelsz? Én vagyok az osztály strébere.

- Tényleg úgy nézel ki – jegyezte meg. – Már csak egy szemüveg kéne, és tökéletes lennél.

- Kösz – biccentettem kissé megbántottan, és lepillantottam a körmömmel babráló ujjaimra. Igazából már megszoktam, hogy piszkálnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem esik rosszul.

- Jó, ne haragudj – mondta. Kis csend után, mikor látta, hogy nem igazán hatott meg, még hozzátette: - Ezt ne vedd bántásként. Az, hogy jó tanuló vagy, előny, és nem hátrány. Ráadásul jó fej vagy, úgyhogy biztos nem vagy az a béna, fogszabályzós, okoskodós típus.

Ezzel a válasszal már meg voltam elégedve.

- Jóváteszem, rendben?

- Mit? – kérdeztem.

- Mindent, amivel megbántottalak.

- Nem nagyon volt ilyen, de oké – egyeztem bele. - Mivel?

- Megmutatnám a várost, ha már nem sokszor jársz erre. Vagy ez nem hangzik túl érdekesen? – kérdezte arcomat látva.

- Ha nem tartasz történelmi kiselőadásokat, akkor benne vagyok – feleltem.

- Biztosítalak, hogy nem fogok – vigyorgott, aztán fölpattant a helyéről, és a kezemet megfogva engem is felhúzott.

- Szólok Hananak, hogy elmegyünk, jó? – kérdeztem.

- Felőlem – vont vállat, úgyhogy gyorsan megkerestem (a volt pasijával beszélgetett, azzal, akivel jóban van). Egy mondatban közöltem vele, hogy mi újság, ő pedig sokat sejtően mosolyodott el a hír hallatán. Nem foglalkoztam vele, csak elköszöntem tőle, és siettem is az ajtó felé, ahol Jeongmin várt. Tudtam, hogy érdekes estének nézek elébe.

Amikor kiértünk, láttam, hogy már kezd sötétedni. Csendben követtem a fiút, aki nem az utca felé, hanem a garázshoz ment, és egy szürkés-kékes motor előtt állt meg.

- Említettem, hogy nem gyalog megyünk? – kérdezte.

- Nem – ráztam a fejem, és kikerekedett szemekkel néztem a járműre.

- Ültél már motoron? – Válaszként megráztam a fejem. Még sosem ültem rajta, de mindig is szerettem volna. Átnyújtott egy piros bukósisakot, amit azonnal a fejemre is húztam, bár a csattal nem boldogultam, mert nem láttam. Szokás szerint bénáztam. Közben ő is felvette a magáét, majd odahajolt hozzám, és segített összekapcsolni. Utána kitolta a kiskapun, és a járdán állapodott meg vele.

- Nem fogok semmit sem mondani. Nyugodtan nézelődj, és szólj, ha valahol meg szeretnél állni, jó? – Bólintottam egy aprót. – Na pattanj fel – utasított, miközben megpaskolta a hátsó ülést. Most örültem neki a legjobban, hogy Hana nem tudott rávenni a szoknyára, és farmerban maradtam.

Átvetettem a lábamat az ülésen, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Miután elmagyarázta, hogy hol támaszthatom a lábam, fölpattant elém. Hátranyúlt a kezeimért, és a dereka köré kulcsolta őket, majd elindította a motort, ami olyan hangos volt, hogy ijedtemben össze is rezzentem. Aztán indított.

Először szép lassan hajtott végig az utcán, de mikor már kiértünk a főútra, olyan gyors tempóra váltott, hogy könnyezni kezdett a szemem. A menetszél még az arcomba is fújt pár hajtincset, de a világért sem engedtem volna el Jeongmin derekát. Nem csak azért, mert olyan jó érzés volt, hanem azért is, mert különben nem tudtam volna rendesen kapaszkodni.

Ahogy a mellettem elsuhanó tájat figyeltem, arra gondoltam, hogy ez a motorozás egy nagy élmény, és igazán kár lett volna kihagyni. Útközben egyszer még fél kézzel meg is ragadta a csuklómat, hogy kicsit közelebb húzzon, és mondott is valamit, de azt nem értettem. Valószínűleg azt, hogy nyugodtan fogjam erősebben.

Az egészet nagyon élveztem. Hol kisebb, hol nagyobb utcákba hajtott, még néhány ismerős épületet is megpillantottam. Annyira azért nem volt idegen számomra a főváros.

Fogalmam sincs, mennyi ideig furikáztunk, talán fél vagy háromnegyed óra lehetett, de minden egyes pillanatát élveztem. Aztán egyszer csak újra ismerős utcában találtam magam, amiből rájöttem, hogy megérkeztünk.

Ugyanott, ahol felszálltam, ott is szálltam le. Levettem a sisakomat, és miközben Jeongmin előttem tolta be a motort, gyorsan megigazítottam a lelapított hajam. Visszatolta az előző helyére a járművet, és a bukókat is a helyükre rakta. Ő is beletúrt a hajába, ezt a mozdulatot pedig a gyomromban repkedő pillangók díjazták.

- Na, tetszett? – kérdezte, és majdnem izgatottabb volt, mint én.

- Igen, nagyon – feleltem lelkesen.

- Akkor is, ha azt mondom, nincs is jogsim?

Kérdőn néztem rá. Nem tudtam eldönteni, hogy igazat mond, vagy csak szívat.

- Tényleg nincs – nevetett arcomat látva. – Még a motor sem az enyém – bökött a járműre. Csak pislogni tudtam, mert most már láttam, hogy igazat beszél.

- Miért, kié?

- Kwangminé.

- Ezt nem hiszem el! – nevettem el magam. De nem igazán haragudtam rá. Sőt, így visszagondolva még izgalmasabbá tette az egészet.

- Szóval – váltott témát, miközben lepillantott a kezére, ami a kulccsal játszott. Látszott, hogy megváltozott a hangulata. – Meddig is maradsz?

- Holnap délben megyek vissza – válaszoltam, mire sóhajtott egy nagyot, és felpillantott az arcomba.

- Kár – mondta szomorúan.

- Én is szívesen maradnék még – vallottam be. Főleg most, hogy megismertem őt. Éreztem, hogy alakulóban van valami, amiben ezelőtt még sosem volt részem.

- Mennyire laksz messze? – kérdezte.

- Eléggé – mondtam.

Elgondolkodva nézett megint a kulcsokkal babráló kezére.

- De ma este a tiéd vagyok, ha gondolod – csúszott ki a számon, és azonnal meg is bántam. – Úgy értem… - kezdtem volna magyarázkodni, de Jeongmin rám kapta a tekintetét, és elmosolyodott.

- Biztos? – kérdezte.

- Igen – mondtam, bár eléggé bizonytalanul csengett a hangom.

- Akkor gyere ide – mondta, és kinyújtotta felém a karját. Nem értettem, mit szeretne, de azért elindultam felé. Amikor már elég közel volt, megragadta a kezem, és magához húzott. Mélyen a szemembe nézett, aztán tekintete lesiklott az ajkaimra, és beleharapott sajátjába. Megint a szemembe nézett, majd felvezette kezét az arcomhoz, és megszólalt:

- Akkor ezt gondolom nem bánod. – Válaszként megráztam a fejem. Hogy is bántam volna? Ez volt minden vágyam.

Csigalassúsággal csökkentette a közöttünk lévő távolságot, és amikor rendkívül puha ajkai az enyémhez értek, lehunytam a szemem, hogy átadhassam magam az érzésnek. Ahogyan kezdte elmélyíteni a csókot, kezeim ösztönösen siklottak fel a nyakához. Teljesen más csók volt, mint ami a házban csattant el. Mintha sokkal több érzelmet vitt volna bele, ráadásul most senki az égvilágon nem zavarhatott meg bennünket. Sikerült teljesen elvarázsolnia. Amikor elhúzódott, csillogó szemeibe néztem.

- Valami nagyon vonz benned – vallotta be. Halkan, sejtelmesen beszélt, miközben arcainkat alig pár centi választotta el.

- Akkor nem csak én érzek így - mondtam.

Kedvesen elmosolyodott, és újra megcsókolt, igaz, ezúttal sokkal rövidebben.

- Csak az a baj, hogy valószínűleg soha többé nem találkozunk – jegyezte meg.

Most már megbizonyosodtam róla, hogy tényleg tetszem neki, és ha én is itt laknék… Ki tudja, talán életem első komolyabb kapcsolatába csöppenhettem volna bele.

- Ugyan már, a világ túl kicsi ahhoz – mondtam, és nem csak őt, hanem saját magamat is bíztattam.

- Mik a terveid ma estére? – kérdezte.

- Még semmi. De gondolom mindjárt előrukkolsz egy ötlettel.

- Pontosan – mosolyodott el. – Csak az a kérdés, hogy meddig maradtok.

- Hát, elvileg korán kell lefeküdnünk, de Hana erre csak annyit mondott az anyja háta mögött, hogy a hajnali öt az elég korán van. Úgyhogy nem tudom.

- Na jó, inkább beszéljünk vele – mondta, miközben megfogta a kezem, és elkezdett húzni a ház irányába. – Ma este kihasználom, hogy az enyém vagy – közölte.

- Helyes – bólogattam. – És hogy utána mi lesz velünk, azt a sorsra bízzuk.

Darkness, sadness, solitude (Ilhoon)

Egész jó napom volt. Mármint amennyire jó napjaim szoktak lenni. Nem zárkóztam be a WC-be, hogy az összefirkált falakat nézzem, és nem is sírtam. Egészen addig, amíg otthon le nem ültem a gép elé, és meg nem néztem az üzeneteimet. Megint jött tőle egy.
Ma is láttalak. A véleményem azóta sem változott.
Utálom ezt a gyereket. Fogalmam sincs, ki ez, anonymus irkál nekem. Eleinte nem figyeltem rá, mert gondoltam egy idióta hülyéskedik velem, de aztán olyan dolgokról is írt, amit elvileg látott a suliban. És amik igazak voltak. Pontos időket írt, mikor és hol látott, ami teljesen megfelelt az igazságnak. Mindig elolvastam amit írt, de nem kellett volna. Kezdtem egyre komolyabban venni, és el is gondolkoztam rajtuk. És igaza volt. Így önbizalmam lassan, de biztosan süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre. Én pedig elvesztem. A félig teli poharat kezdtem félig üresnek látni, és olyan dolgokon gondolkoztam el, mint az előtt soha. Láttam dolgokat, amiket eddig nem, például mindig amikor valaki odasúgott valakinek valamit, biztosra tudtam, hogy rólam beszélnek. Minden pillantásban, amit kaptam, láttam a megvetést.
Kimentem az utcára, és figyeltem, ahogyan elhaladnak az autók, miközben én azon gondolkoztam, hogy ki szeretnék ugrani az egyik elé. Egyre többször voltak rémálmaim, de mindegy, hogy nyitva volt a szemem, vagy csukva, mindig ugyanazt a sötétséget láttam. Már azon is elgondolkoztam, hogy mit gondolnának a többiek a halálomról. Ha egyik pillanatról a másikra csak úgy eltűnnék az életükből. Kinek hiányoznék? Valószínűleg senkinek.
Szerettem egyedül lenni. Akkor legalább senki nem mondta, hogy hogy nézek ki. Kivéve Mr. Anonymus, aki előszeretettel ecsetelte a hátrányaimat. Hány olyan levelet küldött, amiben ezerszer állt egyetlen szó. Ronda. És teljesen igaza is van. Semmi különleges nincs bennem, sőt, pont hogy negatív tulajdonságaim vannak. Unalmas, átlagos, barna hajam van, a szemem is rossz, tehát szemüveget kell hordanom. Nem sportolok semmit, ezért nincs is jó alakom, vastagak a combjaim, nagy a hasam, és kezdek egyre többet hízni. És lapos vagyok. Ez a legrosszabb az egészben. Nekem vannak az egész osztályban (ha nem iskolában) a legkisebb melleim, és nincs olyan ruha, amivel ezt tökéletesen el tudnám takarni. És amikor beszélgettem valakivel, és a szemkontaktust megtörve a mellkasomra nézett, iszonyatosan fájt, és nemegyszer történt ilyen. Manapság ez lehet a legrosszabb, hogy valaki lapos. És én az vagyok. És valószínűleg nem is fog nagyon többet nőni, mert anyunak is ilyen, mint nekem.
Azóta naponta háromszor, de néha többször is a mérlegre álltam. Néha vacsora után is megnéztem, szedtem-e föl súlyt. És amikor láttam, hogy igen, egész nap nem ettem. Úgyis mindegy. Had éhezzek. Van, ami sokkal jobban fáj.
Úgy éreztem magam, mint egy gödörben. Körülöttem minden sötét, és nem tudok kijutni innen. Pedig láttam a fényt, hallottam a vidám hangokat, de egyszerűen nem értem el. Minden lökés még mélyebbre taszított, és én zuhantam, zuhantam a feneketlen gödörben.
Nem egyszer írta az a valaki, hogy legjobb lenne, ha fölakasztanám magam.
És én arra gondoltam, hogy nem is rossz ötlet. Csakhogy én egyszerűbb utat választanék. Bekapni tíz gyógyszert egyszerre, az sokkal egyszerűbb. És gyorsabb.
De a legjobb mégis az volt, amikor fogtam a késem, és elkezdtem karcolgatni vele a bőröm. Aztán kicsit élesebben nyomtam oda.
Egy vágás... kettő... három... négy... és már fogalmam sem volt, mit csinálok. Egyszerűen csináltam.

Nem véletlenül húztam mindig hosszú ujjút. Az volt a legjobb módja annak, hogy eltakarjam sebeimet, és hogy senki ne vegye észre, hogy bármi bajom van.

Sokszor nézegettem a karomat, az össze-vissza vágásokat. És tetszett, amit látok. Hogy miért, azt nem tudom. Egyszerűen jól esett.

Egy pillanat alatt véget vethettem volna az egésznek. Néha csak egy lépés, és mindennek vége. Csak éppen a jó helyen kell állni.

Minden reggel amikor felébredtem, elgondolkoztam azon, hogy meg akarok halni. Minden este, amikor lefeküdtem aludni, azon gondolkoztam, miért nem tettem meg.

Úgy érzem magam, mintha egy burok venne körül. A suliban mindenki barátnőkkel volt, mindenki nevetgélt, mindenki boldog volt... Egyedül én járkáltam magamba roskadva a folyosókon, és gondolkodtam el az élet értelmén.

Senkit nem érdekelt, mit történik velem. Senkit.

Na jó, Ilhoon egyszer megkérdezte, mi van velem, és hogy jól vagyok-e.

Én? Hát persze, hogy jól vagyok. Miért ne lennék jól? Minden a legnagyobb rendben van.

Kívülről mosolygok. Belül éppen kettészakadok.

Még a szüleim sem vettek észre semmit belőle. Igaz, nem is szoktam találkozni velük, mert már saját lakásom van, de azóta egyszer sem hívtak, egyszer sem látogattak meg, egyszer sem kerestek.

A csengő hangja mélyen a szívembe hasított.

De nem érdekelt. Nem megyek ki. A napom már csak rosszabb lehet, kint is biztos csak azért áll valaki, hogy a szemembe köpje, hogy ronda vagyok. Lapos vagyok. Hülye vagyok. Tehetségtelen vagyok. Semmire nem vagyok jó. Senki nem is szeret. De köszönöm, ezeket már tudom. Nem kell senkinek felvilágosítania.

Már kezdett türelmetlenné válni a vendégem. De nem mentem ki. Csak hagyta volna abba.

- Én vagyok az - hallottam Ilhoon kiabálását. - Itthon vagy?

- Nem - kiabáltam vissza. - Hagyj egyedül!

- Kérlek! Nyiss ajtót.

- Nem.

- Jó. Én addig fogok itt várni, amíg ajtót nem nyitsz - közölte.

Nem érdekelt. Miért nem fogják föl az emberek, hogy nekem egyedül a legjobb? Senki nem értette. Engem senki nem értett meg. Néha még én magam sem értettem, mit is akarok. Nem tudtam, ki vagyok. Elvesztem.

De hirtelen olyasmit éreztem, amit régóta. Kíváncsiságot. Az ajtó felé néztem, és azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg itt van-e még. Az ajtóhoz lopakodtam, és fülemet odatapasztottam. Igen, itt volt.

- Nem vagyok kíváncsi rá, mit akarsz, jó? - mondtam halkan. Biztos hallotta.

- Engedj be.

- Nem.

- Kérlek.

A kulcsra néztem. Nem tudom miért tettem, de odanyúltam, és lassan elfordítottam. Ilhoon azonnal ki is használta a helyzetet, és belépett. Ott ültem a földön, teljesen magamba roskadva, mint mindig.

- Sírtál? - hajolt kicsit közelebb.

Igen, sírtam. Újabban ez a hobbim. Fogalmam sincs honnan, de mindig jöttek. Néha lejutottak a nyakamig, de néha előbb letöröltem őket. Vagy direkt úgy hajoltam, hogy a könnyeim rácsöppenjenek sebeimre, és összefolyjanak a vérrel.

- Miért van ilyen sötét itt nálad? - kérdezte, majd az ablakomhoz lépett, és széthúzta a függönyöket. Kezemet arcom elé kaptam, hogy védjenek a vakító fénytől.

- Na így már jobb - mondta. Körbenézett apró lakásomon, aztán megakadt a pillantása az asztalon heverő pengén. Ledöbbent. De nagyon.

Leereszkedett mellém, megfogta a karom, és fölhúzta rajta a pulcsim ujját, így szemei elé tárultak a vágásaim. 

- Miért? - kérdezte. De nem válaszoltam. Nem volt erőm hozzá. - Tisztára lefogytál. Miért nem eszel?

Még mindig nem volt erőm válaszolni. Nem fogok neki hosszú magyarázkodásba kezdeni, hogy mit miért teszek. Úgysem értené meg. Senki nem érti meg.

- Figyelj rám, Em. - Furcsa volt hallanom a nevemet. Főleg a becenevem. - Nem tudom, mi a baj, de nagyon szeretném, ha... ha összekapnád magad.

Mintha csak a tanárokat hallanám. "Tanulj rendesen, folytonosan romlik az átlagod." "Nem vagy te egy buta lány, de mostanában nagyon leeresztettél." "Kapd össze magad." "Szedd össze magad." Utáltam, ha parancsolgatnak. És ez sem hangzott másképp.

- Menj el - mondtam neki. - Nincs szükségem a tanácsaidra. Azt csinálok, amit akarok. Nem szólhatsz bele. Az én életem, az én döntéseim.

- Elrontod magad - szólt kétségbeesetten.

- Fogd be! - kiabáltam, füleimre tapasztottam a tenyerem, és szorosan behunytam a szemem. Nem akartam hallani, amit mond. - Miért nem vagy képes felfogni, hogy egyedül akarok lenni!?

Kilestem a szempilláim közül, hogy mit reagál erre. Egy ideig csak nézett a szemembe, aztán fölállt, és elment. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel.

Eléggé kifáradtam ebben a vitában. Rég nem beszéltem ilyen sokat. Úgyhogy visszamentem a kanapéra, és magamra húztam a takarót.

És akkor jöhetnek a rémálmok.

Érdekes módon nem jöttek. Már jó ideje nem volt ilyen, ami eléggé meg is lepett. Mindig is szerettem aludni, addig legalább el tudtam rugaszkodni az itteni világból. Nem éreztem semmit, és teljesen hétköznapi dolog volt. Normális dolog. De amióta álmaimban is követtek, amióta a saját sikítozásomra ébredtem, azóta mindent utáltam az életemben. Mindent.

Utáltam az utcán járkálni, és a sok boldogságot látni, mert tudtam, hogy mind hazugság. Egyedül akkor merészkedtem ki, amikor esett. Amikor zuhogott. Olyankor kiálltam az esőbe, hagytam, hogy a könnyeim és az esőcseppek összefolyjanak, és halkan földet érjenek.

Zenét se hallgattam. Egy ideig segített, de meguntam őket. Mindet.

Az iskolában is próbáltam kizárni a külvilágot. Zavart a sok mosolygás, a sok vidámság. Nekem még rosszabb kedvem lett csak tőle. A tanárra is néha figyeltem, néha nem. Sokszor úgy éreztem, semmi nem tud érdekelni ezen a világon. De tényleg semmi.

Hazafelé sétálva azon gondolkoztam, mit csináljak délután. Egyértelmű. Megmérem magam a mérlegen, ha híztam, akkor ma nem eszem többet. Lehet, hogy ha edzenék, hamarabb fogynék, de egyszerűen nem vagyok képes a mozgásra. Úgyhogy inkább megvonom magamtól a táplálékot. Aztán leülök a kanapémra, és előveszem a pengémet. Először csak simogatni fogom vele a bőröm, aztán tovább játszadozom vele.

A lakásomba érve megijedtem. Miért van ilyen világos? Miért nincs behúzva a függöny? Tegnap, miután Ilhoon elment, gondosan visszahúztam őket, hogy ne jöjjön be fény. Az is csak a boldogságra emlékeztetett, és én köszönöm szépen, de nem kérek belőle.

A következő utam a fürdőbe vezetett. Odamentem a mérlegemhez, de amikor megláttam, kisebb sokkot kaptam.

Valaki írt rá. Azonnal tudtam kicsoda. De mielőtt bármit tehettem volna, elolvastam, mi volt odaírva. Próbáltam felfogni, mit is jelent, de ahogy eljutott agyamig, megráztam a fejem. Nem. Nem akartam ilyenre gondolni. Ha megtalálom Ilhoont, esküszöm, kinyírom. Miért csinál ilyet? Azt hiszi, jobb kedvem lesz tőle? Hát nem.

Máshol is hagyott nyomot? Vagy csak a mérlegemen? Bementem a hálószobámba, ahol meg is láttam valamit az ágyamon. Egy képet. De amint megláttam, fordultam is vissza. Túl színes volt. Ráadásul ott volt az a szó, hogy happy, amitől felfordult a gyomrom.

Idegességemben leültem a gépem elé, és megnéztem az e-mailjeimet. Hátha ma is kaptam valami szép üzenetet. Most szükségem volt rá, hogy rájöjjek, azok a dolgok, amiket Ilhoon itt hagyott, semmit sem érnek. 

Nem jött üzenetem. Nem baj, gondoltam, elolvasom az előző írásait.

Gyorsan kattintgattam az egérrel, de fogalmam sem volt, mi történt. Kerek szemmel néztem a képernyőre.

Eltűntek az üzeneteim.

- Én voltam - szólalt meg mögöttem valaki. Ijedtemben azonnal fölpattantam, és ránéztem Ilhoonra. - Rájöttem, mi a problémád okozója. És úgy döntöttem, hogy nincs szükséged rájuk. Szeretném, ha visszatérne a régi éned.

- Miért? - fakadtam ki. - Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok, és mit nem! Nem volt jogod hozzá!

- Jót fog tenni.

- Nem fog - mondtam, majd elsírtam magam. Gyenge voltam, a földre rogytam.

- Segítek neked visszatérni. Segítek látni újra a szép dolgokat - biztatott.

- Irtózom tőlük. Gyűlölöm a boldogságot. Meg akarok halni - közöltem hirtelen. Most már biztos voltam benne. Eddig mindig visszatartott valami. Talán azokra az e-mailekre voltam kíváncsi.

- Miért törölted őket? - zokogtam a tenyerembe.

- Te pedig miért hallgattál rá? Azt se tudod, ki irkált, és hogy miért. Olyan emberek véleménye számítson, akik ismernek. Én ismerlek. Kiskorod óta. És sokkal többet érsz annál, mint sem hogy ilyen hamar eldobd magadtól az életed.

- Minden sokkal egyszerűbb lenne a mennyben. Biztos a mennybe kerülök. Itt a földön a pokolban éltem, akkor ott fönt biztosan a jobb helyre kerülök....

- Ne gondolkozz így - rázta a fejét. - Figyelj - mondta, és közelebb jött hozzám. Leguggolt mellém, lefejtette arcomról ujjaim, és mélyen a szemembe nézett. - Meghalni nagyon könnyű. Próbálj inkább életben maradni, jó?

- Mondj legalább egy okot, hogy miért!

- Mert hiányoznál.

- Hazudsz.

- Esküszöm. Nagyon hiányoznál. De nagyon-nagyon. Nem akarom, hogy itt hagyj - mondta őszintén, majd megölelt.

Valami furcsát éreztem. Szeretetet. Ez annyira ledöbbentett, hogy még a könnycsatornáim is elhaltak.

- Kérlek. Segítek kijutni a nehéz helyzetből, csak ne csináld ezt. Fontos vagy nekem.

Össze-vissza kavarogtak bennem az érzések. Megzavarodtam. Túl hirtelen jött ez a törődés.

Amikor elváltunk, lehajtottam a fejem.

- Ne haragudj, de azt hiszem, túl mélyen vagyok a gödörben. Innen nem tudok csak úgy fölkelni.

- És mit szólnál, ha föntről a lyukból egy kéz nyúlna érted? Elkapnád?

- Attól függ, kié.

- Az enyém. Engednéd, hogy visszaformáljalak a régi éneddé? Úgy szerettelek mosolyogni látni. Segítek neked.

- Akkor... nem tudom. Talán.

Ilhoon fölállt, majd odanyújtotta a kezeit. Én készségesen elfogadtam, és hagytam, hogy fölhúzzon.

Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy hagytam, hogy kihúzzon a sötét lyukból.

És akkor megláttam a fényességet, ezzel együtt... a reményt.