- Biztos, hogy jó helyen
járunk? – kérdeztem bizonytalanul.
- Igen, biztos. Jártam én már
itt – magyarázta, miközben felnézett a nagy házra.
- Hát jó, akkor menjünk.
Hana benyitott a kiskapun,
majd magabiztosan tipegett végig magassarkújában a bejárathoz vezető ösvényen,
én pedig csendben követtem. Nem sok kedvem fűlött ehhez a házibulihoz, de Hana
már érkezésem előtt megígérte a többieknek, hogy eljön, így nem volt más
választásom. Végig azt bizonygatta, milyen jó lesz. Persze hogy jó lesz – neki,
de nekem kevésbé. Ugyan mit kezdjek én egy halom ismeretlen között.
Csengetés nélkül benyitott az
ajtón, majd elkiáltotta magát, hogy „Megjöttünk!”. Ő eléggé társasági lény,
ellentétben velem, és ez azonnal látszott is. Odament emberekhez, köszönt, és
beszélgetésbe elegyedett velük, miközben én csendben követtem mindenhová, és
szerényen álltam mögötte. Már az első percekben láttam, hogy ez nem az én
világom. De bizonygattam magamat, hogy majd csak túlélem valahogy.
Ha jól értesültem, a
házigazda egy Kwangmin nevezetű egyén volt, de hogy ő pontosan kicsoda, azt már
elfelejtettem. Mindenesetre abból a körülbelül húsz főből, akik ma este itt megjelentek,
mindenkit jól ismert, és be is mutatott nekik, de egy perc elteltével már egy
névre sem emlékeztem. De szerencsére sosem lettem egyedül hagyva, Hana végig
ott volt velem, és magyarázta, hogy ki kicsoda, ki kinek a barátja/barátnője,
és hogy ő maga kivel járt már. Ebből kettő volt a bulin, az egyiket ráadásul kerülte.
Egészen jól elvoltam így
addig, amíg Hana el nem döntötte, hogy ő is beáll táncolni. Én ebből nem
kértem, ezért nem követtem a nappaliba, hanem inkább a konyhaasztalhoz ültem,
és onnan figyeltem. Ez nem volt nehéz, ugyanis a két helyiség egybe nyílt.
Viszont most már kezdtem unatkozni, de nem sokat tehettem ellene. A karórámra
néztem, és szomorúan vettem tudomásul, hogy csak egy fél órája tartózkodtunk
itt. Felkönyököltem az asztalra, nekitámasztottam a tenyeremnek a fejem, és
csak néztem ki a fejemből. Miután ezt is meguntam, felálltam, és odamentem a
pulthoz, amin mindenféle ital sorakozott. Szerettem volna inni valamit, de nem
tudtam, melyikben nincs alkohol. Vagy egyáltalán van-e olyan, amelyikben nincs.
Sorra nézegettem az üvegeket, de a Jack Daniel’s-en kívül egyiket sem ismertem.
Fogtam egy poharat, és végül egy szimpatikusnak tűnőből töltöttem magamnak.
Megkóstoltam, de azonnal csípni kezdte a torkomat, úgyhogy inkább otthagytam.
Páran mászkáltak csak körülöttem, de azért az egyik lányt megszólítottam, hogy
merre találok vizet.
- A hűtőben – biccentett a
konyha sarkába. Megköszöntem, és azonnal oda is mentem. Szerencsére hamar
megtaláltam, így amikor visszasétáltam a pulthoz, azzal töltöttem tele a
poharam. Nekidőltem a falapnak, és a többiek felé néztem. Úgy tűnt, elkezdtek
karaokézni, ugyanis valami egészen hamis dallamok ütötték meg a fülem.
Teljesen el voltam merülve a
gondolataimban, amikor egyszer csak egy srác állt meg előttem. Először azt
hittem, hogy ő is csak inni szeretne valamit, de egyenesen engem nézett. Kérdőn
pillantottam szemeibe.
- Hát te ki vagy? – kérdezte.
- Ara – válaszoltam a lehető
legrövidebben.
- Kicsit bővebben…?
- Hana unokatestvére.
- Á, értem – bólogatott.
Gondolom őt már ismerte, így engem sem volt már nehéz behatárolni. – Én
Jeongmin vagyok. – Erre nem nagyon tudtam mit válaszolni, ezért folytatta. – Na
és mit csinál egy magadfajta lány egy ilyen helyen?
- Ezt hogy érted? – kérdeztem
vissza.
- Hát… Nem tűnsz valami
bulizós csajnak – mondta. Próbálta úgy mondani, hogy ne bántson meg, de ez
tényleg látszódott rajtam, tekintve, hogy farmerban, pulcsiban, leengedett
hajjal és smink nélkül álltam előtte. Hiába próbált meg Hana rávenni, hogy
húzzam fel az egyik szoknyáját, vagy legalább hadd húzza ki a szemem, nem
hagytam magam.
- Hát nem.
Fölvonta a fél szemöldökét. Valószínűleg
zavarta, hogy ilyen szűkszavúan válaszolok. Pedig nem voltam goromba, sőt, próbáltam
kedvesen mosolyogni, csak nem éppen az én területem a bájcsevegés.
- És akkor miért vagy itt? –
Úgy tűnik eléggé érdekeltem ahhoz, hogy tovább kérdezősködjön.
- Azért, mert jöttem
meglátogatni, és elhozott ide – magyaráztam.
- Szóval nem idevalósi vagy?
– következtetett.
- Nem, én délen lakom egy
kisvárosban. De nem is bírnám ki, ha itt kéne laknom. Nem szeretem ezt a
nagyvárosi nyüzsgést – közöltem.
- Én meg egy kisebb városban
nem bírnám ki – mosolygott. - Halálra unnám magam.
- Ezért van az, hogy mindig
én jövök fel hozzá, és nem fordítva.
Egy ideig csendben figyelt,
majd ő is nekidőlt a pultnak.
- Szóval Hana unokatesója
vagy. Erre soha az életben nem jöttem volna rá – rázta a fejét még mindig az
arcomat vizslatva. Ezen a kijelentésén egyáltalán nem csodálkoztam.
- Hát igen, kicsit sem nem
hasonlítunk egymásra. De mégis olyan, mintha legjobb barátnők lennénk. Csak
sajnos nagy a távolság, és eléggé ritkán találkozunk – meséltem neki.
- És akkor te most gondoltál
egyet, és fölutaztál?
- Aha – vontam vállat.
- Nem semmi – mondta, bár
valószínűleg csak azért, hogy kitöltse a csöndet. – Mit iszol? – váltott témát,
és a kezemben szorongatott pohárra kapta a tekintetét.
- Vizet – válaszoltam, mire
hangosan felnevetett.
- Te tényleg nem ide való
vagy. – Megvontam a vállam.
- Nem is szabad akaratomból
vagyok itt – vágtam vissza.
- De azért jól érzed itt
magad?
- Igen.
Összevont szemöldökökkel
nézett rám. Valószínűleg azon gondolkodott, hogy komolyan gondolom-e, vagy csak
az illem kedvéért válaszoltam ezt. Őszintén szólva, most, hogy már volt kivel
társalognom, tényleg nem éreztem rosszul magam.
Már nyitotta a száját, hogy
újabb kérdést tegyen fel, de hirtelen hátrakapta a fejét, mert valaki nevén szólította.
- Majd még beszélünk –
mosolygott rám kedvesen, aztán megfordult, és elment. Távolodó alakját figyelve
jutott csak eszembe, hogy semmit nem tudok róla, a nevét kivéve. De még eléggé
korán volt, ezért bíztam benne, hogy fogunk még találkozni.
Csak pár percig ücsörögtem
megint egyedül, utána Hana keresett meg, és izgatottan közölte velem, hogy
felelsz vagy merszezünk. A nappaliba húzott maga után, de én nem ültem be a
körbe, mert nem akartam játszani, hanem inkább a körön kívül, pontosabban Hana
mögött ültem le törökülésben, hátamat pedig nekidöntöttem a mögöttem lévő
szekrénynek. Nem én voltam az egyedüli, aki csak távolról figyelte az
eseményeket, így nem is volt annyira kínos. És körülbelül velem szemben foglalt
helyet az a fiú is, akivel az előbb beszélgettem. Ahogy figyeltem, eléggé
központi személynek tűnt.
Egyszer csak azon kaptam
magam, hogy bámulom. És így, jobban megnézve rájöttem, hogy nagyon helyes.
Igaz, sok jóképű fiú volt itt a bulin, de ő mintha mégiscsak más lett volna,
mint a többi. Vagy csak én beszéltem be magamnak, mert ő volt az egyetlen, aki
leállt velem beszélgetni. Egyszer találkozott csak a pillantásunk, akkor viszont
azonnal elkaptam a tekintetem.
A játékot még én is élveztem,
de utólag örültem, hogy nem szálltam be, ugyanis eléggé perverz alakokkal
voltam körülvéve. És ebbe az unokatestvérem is beletartozott. Ő is rendesen
vállalta a feladatokat, egyáltalán nem szégyenlősködött.
Amikor már azt hittem, semmi
váratlan nem érhet, mégis megtörtént. Ugyanis én is be lettem vonva a játékba.
Pontosabban minden egyes lány, aki a szobában tartózkodott. A feladatot pedig
nem más kapta, mint Jeongmin, és csupán annyi volt a dolga, hogy az összes
lánynak egy szájra puszit adjon. Végig kapkodtam a fejem, amikor megbeszélték,
mi a dolga, ő pedig úgy tett, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb feladata.
A lányok mind fölálltak, én
azonban még a földön ültem, nem voltam biztos benne, hogy engem is be akarnak-e
venni, de amikor Hana felhúzott a földről, ez a problémám megoldódott. Egymás
mellé álltunk, egy szép hosszú sort alkotva. Én eléggé a vége felé voltam, balra
tőlem már csak ketten álltak.
Jeongmin elkezdte az elsőnél.
Mindegyik lánynál mindössze egy-két másodpercet időzött, tényleg csak egy gyors
puszit adott a szájukra. Ahogy kezdett egyre közelebb érni, én már egyáltalán
nem voltam nyugodt, az ujjaimat morzsolgattam és attól féltem, hogy a többiek
észreveszik, mennyire izgatott vagyok. Az igazat megvallva, még sosem
csókolóztam senkivel, így megduplázódott az izgalmam. Ráadásul pont Ővele…
Egyre közelebb ért, amit a
gyomrom egy olyan furcsa remegéssel reagált le, amilyet még nem is éreztem. Pár
pillanat múlva pedig már előttem állt. Egy másodperc ereéig a szemembe nézett,
és közelebb hajolt. Fogalmam sem volt, hogyan kéne normálisan reagálnom, így én
is kicsit közelebb hajoltam, és a szememet is lehunytam, ahogyan az a csókoknál
való. Aztán végre összeértek ajkaink. Úgy éreztem, sokkal több ideig tartja ott
a száját, mint a többieknél, és ez be is bizonyosodott, amikor megéreztem, hogy
rendesen elkezdett csókolni. Mozdulni nem tudtam döbbenetemben, főleg hogy
karjai derekam köré fonódtak, ezáltal közelebb húzva magához.
Hangos füttyögés és nevetés
csapta meg a fülemet, és abban a pillanatban el is vált tőlem.
- Nálad ez a szájra puszi? –
kérdezte röhögve az egyik srác, mire Jeongmin félig hátrafordult.
- A különleges vendégekkel
egyedien kell bánni – magyarázta ki magát arra célozva, hogy nem tartozom a
csapatba. Próbált lazának tűnni, de közelebbről megfigyelve úgy tűnt, zavarban van.
Nekem is eléggé égett a fejem, szinte mindenki engem figyelt, hogy miért
részesültem ilyen különleges fogadatásban.
- Persze, ez nem ér –
nyavalygott a mellettem lévő lány. Természetesen utána ő is megkapta a puszit a
szájára, de ez megint nem tartott tovább egy másodpercnél.
Amikor visszaültek a körbe,
próbáltam rendesen viselkedni és nem kimutatni, mennyire kellemetlen helyzetben
vagyok. Ezzel együtt azt sem szerettem volna, ha látják, mennyire fel vagyok
dobva a csóktól. Továbbra sem szálltam be a játékba, még mindig csak nézőként
működtem. Bár most már az sem nagyon ment, ugyanis végig a gondolataimmal
voltam elfoglalva. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, mert nem értettem,
mi volt ez az előbbi jelenet.
A felelsz vagy mersz úgy
fejeződött be, hogy egy másik lány, aki ugyancsak néző volt, elaludt, és
eldöntötték, hogy tejszínhabot, vagy valami hasonló dolgot kéne kenni az
arcára. Mindenestre a nép oszlásnak indult, és mindenki mással kezdett el
foglalkozni. Én továbbra is maradtam az eredeti helyemen, mert ott jól éreztem
magam.
Pár perc múlva helyet foglalt
mellettem Jeongmin.
- Nem zavarok, ugye? –
kérdezte egy észvesztően helyes mosoly kíséretében.
- Ugyan miben zavarnál? –
kérdeztem, és közben nekem is felfelé görbült a szám sarka.
- Az unatkozásban.
- Nyugodtan zavarhatsz –
biztosítottam. Sikerült megint zavarba hoznia, pedig nem csinált mást, csak ott
ült mellettem, és kicsit közelebb hajolt hozzám, hogy a hangzavarban is
megértsük egymást.
- Akkor jó. Azt szerettem
volna, hogy ezt az előbbit… Szóval ezt sajnálom – mondta komolyan, miközben
mélyen a szemembe nézett.
- Miért? – kérdeztem vissza.
- Hát mert… Nem tudom.
Gondolom nem nagyon örültél neki.
- De. Rendben volt. Élveztem
is. Mármint úgy értem, nem zavart – hadováltam össze-vissza. Nem voltam képes
egy normális mondatot kinyögni.
- Hát jó – mosolygott. – Csak
utána úgy tűnt, mintha nem lettél volna oda érte.
- Miért, a te csókjaidért oda
kell lenni? – kérdeztem kissé gorombán. Kezdett beigazolódni korábbi sejtésem,
hogy egy eléggé nagyképű fiúról van szó.
- Nem, nem úgy értem – kezdett
el azonnal mentegetőzni. – Akkor inkább úgy fogalmazok, hogy olyan volt, mintha
rosszul esett volna.
- Pedig nem – feleltem, és
reméltem, hogy végre témát váltunk.
- Zavarban vagy? – húzódott
mosolyra a szája. Valószínűleg az átlagnál pirosabb volt az arcszínem.
- Nem, csak nem vagyok
hozzászokva, hogy ilyen nőcsábászok, mint te vesznek körül. Vagyis ahhoz hozzá
vagyok szokva, csak ahhoz nem, hogy érdekeljem is őket.
- Nőcsábász? Én? – elnevette
magát. – Tetszik, hogy ezt gondolod, de egyáltalán nem vagyok az. Eddig csak
egy barátnőm volt, és vele sem tartott túl sokáig a dolog.
- Ja, igen, bocs. Te az egy
éjszakás kalandok mestere vagy, ugye? – kérdeztem poénkodva.
- Hát persze – mosolygott, de
láttam, hogy ő is csak hülyéskedik. – Te sem kellenél másra, ne hogy azt hidd.
- Pedig általában taszítom az
ilyen fazonokat.
- Gondolom nem vagy egy
nagymenő a suliban.
- Viccelsz? Én vagyok az
osztály strébere.
- Tényleg úgy nézel ki –
jegyezte meg. – Már csak egy szemüveg kéne, és tökéletes lennél.
- Kösz – biccentettem kissé megbántottan, és
lepillantottam a körmömmel babráló ujjaimra. Igazából már megszoktam, hogy
piszkálnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem esik rosszul.
- Jó, ne haragudj – mondta. Kis csend után, mikor
látta, hogy nem igazán hatott meg, még hozzátette: - Ezt ne vedd bántásként.
Az, hogy jó tanuló vagy, előny, és nem hátrány. Ráadásul jó fej vagy, úgyhogy
biztos nem vagy az a béna, fogszabályzós, okoskodós típus.
Ezzel a válasszal már meg voltam elégedve.
- Jóváteszem, rendben?
- Mit? – kérdeztem.
- Mindent, amivel megbántottalak.
- Nem nagyon volt ilyen, de oké
– egyeztem bele. - Mivel?
- Megmutatnám a várost, ha
már nem sokszor jársz erre. Vagy ez nem hangzik túl érdekesen? – kérdezte
arcomat látva.
- Ha nem tartasz történelmi
kiselőadásokat, akkor benne vagyok – feleltem.
- Biztosítalak, hogy nem
fogok – vigyorgott, aztán fölpattant a helyéről, és a kezemet megfogva engem is
felhúzott.
- Szólok Hananak, hogy
elmegyünk, jó? – kérdeztem.
- Felőlem – vont vállat,
úgyhogy gyorsan megkerestem (a volt pasijával beszélgetett, azzal, akivel jóban
van). Egy mondatban közöltem vele, hogy mi újság, ő pedig sokat sejtően
mosolyodott el a hír hallatán. Nem foglalkoztam vele, csak elköszöntem tőle, és
siettem is az ajtó felé, ahol Jeongmin várt. Tudtam, hogy érdekes estének nézek
elébe.
Amikor kiértünk, láttam, hogy
már kezd sötétedni. Csendben követtem a fiút, aki nem az utca felé, hanem a
garázshoz ment, és egy szürkés-kékes motor előtt állt meg.
- Említettem, hogy nem gyalog
megyünk? – kérdezte.
- Nem – ráztam a fejem, és kikerekedett
szemekkel néztem a járműre.
- Ültél már motoron? –
Válaszként megráztam a fejem. Még sosem ültem rajta, de mindig is szerettem
volna. Átnyújtott egy piros bukósisakot, amit azonnal a fejemre is húztam, bár
a csattal nem boldogultam, mert nem láttam. Szokás szerint bénáztam. Közben ő
is felvette a magáét, majd odahajolt hozzám, és segített összekapcsolni. Utána
kitolta a kiskapun, és a járdán állapodott meg vele.
- Nem fogok semmit sem
mondani. Nyugodtan nézelődj, és szólj, ha valahol meg szeretnél állni, jó? –
Bólintottam egy aprót. – Na pattanj fel – utasított, miközben megpaskolta a
hátsó ülést. Most örültem neki a legjobban, hogy Hana nem tudott rávenni a
szoknyára, és farmerban maradtam.
Átvetettem a lábamat az
ülésen, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Miután elmagyarázta, hogy hol
támaszthatom a lábam, fölpattant elém. Hátranyúlt a kezeimért, és a dereka köré
kulcsolta őket, majd elindította a motort, ami olyan hangos volt, hogy
ijedtemben össze is rezzentem. Aztán indított.
Először szép lassan hajtott
végig az utcán, de mikor már kiértünk a főútra, olyan gyors tempóra váltott,
hogy könnyezni kezdett a szemem. A menetszél még az arcomba is fújt pár hajtincset,
de a világért sem engedtem volna el Jeongmin derekát. Nem csak azért, mert
olyan jó érzés volt, hanem azért is, mert különben nem tudtam volna rendesen kapaszkodni.
Ahogy a mellettem elsuhanó
tájat figyeltem, arra gondoltam, hogy ez a motorozás egy nagy élmény, és igazán
kár lett volna kihagyni. Útközben egyszer még fél kézzel meg is ragadta a
csuklómat, hogy kicsit közelebb húzzon, és mondott is valamit, de azt nem
értettem. Valószínűleg azt, hogy nyugodtan fogjam erősebben.
Az egészet nagyon élveztem.
Hol kisebb, hol nagyobb utcákba hajtott, még néhány ismerős épületet is
megpillantottam. Annyira azért nem volt idegen számomra a főváros.
Fogalmam sincs, mennyi ideig
furikáztunk, talán fél vagy háromnegyed óra lehetett, de minden egyes
pillanatát élveztem. Aztán egyszer csak újra ismerős utcában találtam magam,
amiből rájöttem, hogy megérkeztünk.
Ugyanott, ahol felszálltam,
ott is szálltam le. Levettem a sisakomat, és miközben Jeongmin előttem tolta be
a motort, gyorsan megigazítottam a lelapított hajam. Visszatolta az előző
helyére a járművet, és a bukókat is a helyükre rakta. Ő is beletúrt a hajába,
ezt a mozdulatot pedig a gyomromban repkedő pillangók díjazták.
- Na, tetszett? – kérdezte,
és majdnem izgatottabb volt, mint én.
- Igen, nagyon – feleltem
lelkesen.
- Akkor is, ha azt mondom,
nincs is jogsim?
Kérdőn néztem rá. Nem tudtam
eldönteni, hogy igazat mond, vagy csak szívat.
- Tényleg nincs – nevetett
arcomat látva. – Még a motor sem az enyém – bökött a járműre. Csak pislogni
tudtam, mert most már láttam, hogy igazat beszél.
- Miért, kié?
- Kwangminé.
- Ezt nem hiszem el! –
nevettem el magam. De nem igazán haragudtam rá. Sőt, így visszagondolva még
izgalmasabbá tette az egészet.
- Szóval – váltott témát,
miközben lepillantott a kezére, ami a kulccsal játszott. Látszott, hogy
megváltozott a hangulata. – Meddig is maradsz?
- Holnap délben megyek vissza
– válaszoltam, mire sóhajtott egy nagyot, és felpillantott az arcomba.
- Kár – mondta szomorúan.
- Én is szívesen maradnék még
– vallottam be. Főleg most, hogy megismertem őt. Éreztem, hogy alakulóban van
valami, amiben ezelőtt még sosem volt részem.
- Mennyire laksz messze? –
kérdezte.
- Eléggé – mondtam.
Elgondolkodva nézett megint a
kulcsokkal babráló kezére.
- De ma este a tiéd vagyok,
ha gondolod – csúszott ki a számon, és azonnal meg is bántam. – Úgy értem… -
kezdtem volna magyarázkodni, de Jeongmin rám kapta a tekintetét, és
elmosolyodott.
- Biztos? – kérdezte.
- Igen – mondtam, bár eléggé
bizonytalanul csengett a hangom.
- Akkor gyere ide – mondta,
és kinyújtotta felém a karját. Nem értettem, mit szeretne, de azért elindultam
felé. Amikor már elég közel volt, megragadta a kezem, és magához húzott. Mélyen
a szemembe nézett, aztán tekintete lesiklott az ajkaimra, és beleharapott
sajátjába. Megint a szemembe nézett, majd felvezette kezét az arcomhoz, és
megszólalt:
- Akkor ezt gondolom nem
bánod. – Válaszként megráztam a fejem. Hogy is bántam volna? Ez volt minden
vágyam.
Csigalassúsággal csökkentette
a közöttünk lévő távolságot, és amikor rendkívül puha ajkai az enyémhez értek,
lehunytam a szemem, hogy átadhassam magam az érzésnek. Ahogyan kezdte
elmélyíteni a csókot, kezeim ösztönösen siklottak fel a nyakához. Teljesen más
csók volt, mint ami a házban csattant el. Mintha sokkal több érzelmet vitt
volna bele, ráadásul most senki az égvilágon nem zavarhatott meg bennünket.
Sikerült teljesen elvarázsolnia. Amikor elhúzódott, csillogó szemeibe néztem.
- Valami nagyon vonz benned –
vallotta be. Halkan, sejtelmesen beszélt, miközben arcainkat alig pár centi
választotta el.
- Akkor nem csak én érzek így
- mondtam.
Kedvesen elmosolyodott, és
újra megcsókolt, igaz, ezúttal sokkal rövidebben.
- Csak az a baj, hogy
valószínűleg soha többé nem találkozunk – jegyezte meg.
Most már megbizonyosodtam
róla, hogy tényleg tetszem neki, és ha én is itt laknék… Ki tudja, talán életem
első komolyabb kapcsolatába csöppenhettem volna bele.
-
Ugyan már, a világ túl kicsi ahhoz – mondtam, és nem csak őt, hanem saját
magamat is bíztattam.
- Mik a terveid ma estére? –
kérdezte.
- Még semmi. De gondolom
mindjárt előrukkolsz egy ötlettel.
- Pontosan – mosolyodott el.
– Csak az a kérdés, hogy meddig maradtok.
- Hát, elvileg korán kell
lefeküdnünk, de Hana erre csak annyit mondott az anyja háta mögött, hogy a
hajnali öt az elég korán van. Úgyhogy nem tudom.
- Na jó, inkább beszéljünk
vele – mondta, miközben megfogta a kezem, és elkezdett húzni a ház irányába. –
Ma este kihasználom, hogy az enyém vagy – közölte.
- Helyes – bólogattam. – És
hogy utána mi lesz velünk, azt a sorsra bízzuk.
